A nézőpontváltásról…

 

Itt van az ideje. Valójában mindig. Mégis hajlamosak vagyunk túl sokáig dédelgetni magunkban a képet, amit nagy műgonddal készítettünk el. Hiszen sokat dolgoztunk rajta, megszerettük, magunkba fogadtuk, a miénk lett.

Aztán van, amikor készen kapunk valamit, azt mondják: fogadjuk el, így lesz jó…Hogy mi változtassuk meg az elvárásainkat, és ne kívánjunk túl sokat. Örüljünk, hogy ez itt, készen a miénk.

Olyan is előfordul, hogy megszokásból nem változtatunk. Túl sok energiát követelne valami újat megszoknunk, eltérni az eddigiektől. És hát nincsen túl sok energiánk, kell az élethez, a túléléshez.

Aztán van még a félelem is. Félünk dönteni, félünk lépni, tépni. Félünk kiállni magunkért, bizonytalanok vagyunk, hogy jó-e, amit gondolunk?

Pedig nem lehet megúszni. Előbb-utóbb ott lesz az a váltás. A nézőponté. Ha másképpen nem, jön a korral… Vannak, akik azt vallják, a fejlődést nem lehet megállítani. Én azt hiszem, hogy magunkban a kapcsoló.  És van, amikor már nem kerülhetjük el. Fel kell állni.