Különös délután volt. Az a fajta, amikor az ember még nem tudja, hogy délután mikor hol és mit csináljon? Ráadásul az előbb még az eső is esett, hatalmas pocsolyákat kerítve a betonutak szélére, és vizenyőssé téve a füves parkokat.

Nem született különösebb terv: Vagy a cukrászda lesz a végcél (ami jó cukrászda, sok napos órát töltöttek már ott egy tányér sütivel a durván ácsolt fapadokon, amiket átmelengetett a napsugár). Vagy van egy kis szőlő a hátsó ülésen, termelői fajta, csak meg kéne mosni…Na, jó, legyen a szőlő! Majd fölmegyünk a téren túlra, ott van utcai csap, ott meg is lehet mosni, aztán majdcsak találunk valami leülő helyet…

(Milyen érdekes az, amikor két ember programot egyeztet: mennyi odafigyelés, kompromisszum és tolerancia kell ahhoz, hogy kialakuljon a közös cél!) 

Szóval ott - amikor elhagyod a főteret, és kicsit szabályt sértve három métert megteszel a kerékpárúton, és aztán gyorsan lehúzódsz leparkolva, mintha ott sem lettél volna - na, ott nyílik meg egy dimenzió-kapu.

Ha nagy kegyelmet kaptok, akkor - ahogyan ő fogalmaz régóta - olyan Rózsika-forrásossá lesz a tér…belépsz a nyugalomba. 

Amikor a tenyerén a fürt szőlővel elnéztek abba az irányba, ahol párafelhő lebeg még a hegy oldalában…vagy kicsit fölemelitek a fejeteket, és látjátok hogyan húz el a transzformátorház fölött egy csapat madár, és közben észreveszitek, hogy az ég földöntúli rajzolatokat ró a kékre…

Amikor az arcotokat beleemelitek a napsugárba, és arra a néhány pillanatra „látomássá válik a világ”. 

Akkor lentről, az út kanyarulatából két kis alak kezd körvonalazódni. Alig látjátok, még vakít a napsugár, az esőcseppek gyémántként hullanak alá a nádfödél kis csatornácskáiról. Ezernyi drágakő, sose láttál még ilyet.  

A két alak közeledik. Fogják egymás kezét, a kislány fonott szőke varkocsaival és bohókás tarka kezeslábasával csak a legnagyobb dizájnerek keze alatt tud ilyen szép lenni a posztereken. A fiúcska kézen fogva vezeti, és lépteiben már benne van a következő ötven év férfias lépte, ahogyan a nőre figyel óvó odafigyeléssel.

És beszélgetnek. Végig beszélgetnek, csakis egymásra figyelve, komolyan, ilyen eszmecserét csak azok a felnőttek tudnak folytatni, akik már talán megvilágosodtak.

Testvérek lehetnek? Talán…egyforma halványpiros  gumicsizma van mindkettejük lábán, csak a fiúé valamivel nagyobbacska méret.

Nézitek, ahogyan az útkanyarban lépteikkel körülölelnek benneteket, ahogyan beszélgetésükre és a világukba egyetlen percre beleshettetek.

Akkor ér megint a fölismerés: a világ ezen szöglete, ez a pillanat és ez a megtapasztalás olyan hatalmas ajándék, amit csak kevesen kapnak. Mert kevesen vesznek észre. A szemed sarkában az a kis könnycsepp is erről tanúskodik:… az élet…végül is…szép.