Igazán nem tudom, az emberek miért keserítik meg a saját életüket. Pedig a rágódás, a morfondírozás, a gondolati körök újból-és újbóli futtatása bizony semmit sem segít. Majdnem semmit. Hiszen a megoldásokat, a döntéseket csaknem mindig tudjuk már az első percben. Van egy belső megérzésünk, ott villog a kép a szemünk előtt. Tudjuk. Aztán elkezdünk óvatoskodni, megvizsgálni minden oldalról, legyártunk hozzá pár ellen-elméletet. És ezt egészen addig csináljuk, amíg teljesen elbizonytalanítjuk magunkat. Van, amikor pár perc alatt végbevisszük, és van, amikor egy kicsit többet kell dolgoznunk ezen…

Na, ebből elég! Mert éppolyan könnyedén megtehetnénk egy egyszerű kijelentést: ez lesz. Eldöntöttem. Ennyi. Én tudom, hamarosan más is tudja, és ami a legfőbb: a Jóisten is tudja. És amit  döntöttem, az jó. Nem lehet másképpen, logikailag is megmagyarázható: magamnak nem akarok rosszat, direkt nem teszem tönkre magam. Tehát jó. Jónak kell lennie.

És aztán a világ is ehhez igazodik majd. Ha bizonytalan képpel járkálok a világban, bizonytalan érzést fogok kelteni másokban is. Ha viszont a bizonyosság nyugodt derűjével fordulok kifelé, akkor te, ő, és mindenki jól fogja érezni magát a közelemben…