Egyre többször… mostanában egyre többször ott van az elmúlás. Talán, mert hivatalból ott kell lennem azokon a szörnyű temetéseken… Talán azért, mert sok év telt el, és az ismerőseim, munkatársaim is korosodnak. Talán…

De az is lehet, hogy az a valami, ami átlépteti az embert az egyik dimenzióból a másikba, az rákapcsolt; egy magasabb, hatékonyabb fokozatba lépett.

Nézem a kis fémtáblácskákat. Azért nézem őket ott mellettem a falon, mert nem tudom, hova nézzek. Ha ránézek valakire, akkor elindulnak az arcomon a könnyek hamar. Így is persze, mert a fülemet, azt nem tudom becsukni. Pedig milyen jó volna úgy becsukni, mint valami kis állat, aki be tudja, hogy ne menjen belé a víz… De nem tudom. Hallgatom a mély orgánumú szavakat.

A temetéseken az ember mindig egy kicsit magát is eltemeti. Rólam vajon hogyan emlékeznének? Vagy mi történne, ha az én szerettem hagyna itt?

Rengeteg az ember. Van, akit némán ráz meg a zokogás. Sorban viszik az egy szál virágokat a modern módi szerint. Vízbemosásos. De én nem látom a lecsorgó vizet a köveken, mert én egy fal mellett állok, és olvasom a kis réztáblákat. Ennyi az ember. Egy 3x10-es lapka a nevével, meg két évszámmal. Van köztük olyan is, amin az 1977-2016-os évszám szerepel. Lám, ő fiatalabb is volt, mint én…

Mit keresek itt? Mármint nem itt a temetésen. Ide idehozott a kisbusz, a sofőr. Hanem ebben a világban mit keresek? Talán azért vagyok itt, hogy megérezzem, mennyire kevés… milyen nagyon kevés időt töltünk itt. Azt mondja a mondás, hogy kevés időt töltesz itt, épp ezért minden kis dolgot éljél meg jól… csinálj mindig jó dolgokat!

És nem csinálunk. Sokszor teljesen biztosan tudom, hogy az a valami, amit teszek, csak elveszi a drága időmet. Hogy kevesebb maradjon nekem.

Ennyi lenne? Egy órányi részvét, a szál fehér rózsa, meg egy mozdulatlanságba merevedett mosolygó fénykép.

Meg talán az a négy-öt gombócba gyúrt taknyos zsebkendő a zsebemben.

Meg ez az írás.