Amikor úgy érzed, hogy nem bírsz ki több válságot… 

sokat átvészeltél már. Tudom, hogy nem volt könnyű, hiszen sohasem az.

Amikor úgy érzed, hogy mindent megtettél, ami emberileg lehetséges. Kipróbáltad magadat, jó szándékkal akartad a legjobbat, és mégsem jött be.

Amikor úgy érzed, hogy tekintettel voltál másokra, mások igényeire, hogy szelíd és óvó figyelemmel vetted körül a szeretteidet és időlegesen mégis hátat fordítottak neked és élik a saját életüket…

Amikor a munkádban megfeszítetted magad, elfogadtad a nemszeretem dolgokat is, kompromisszumokat kötöttél a megélhetés érdekében, és mégis átnéznek rajtad, nem kapod meg a képességeidnek megfelelő feladatot…

Amikor a mammon fogságába ragadtál, számolgatod a pénzedet, osztogatod be, hogy mindenre jusson, és a hó végére kiürül a kasszád és te kétségbe esve gondolod, hogy öt napig már nem vehetsz semmit sem. De persze ezt mások nemigen tudják.

Amikor csak éjszakánként van időd, hogy elmerülj kicsit abban, ami igazán érdekel. És csak te tudod, hogy több van benned, mint amit a külvilág lát, vagy tud. Hogy egészen más foglalkoztat, hogy gondolkodol, hogy van véleményed. Csak egyre kevesebb embernek mondod el. Aztán már csak megtartod magadnak…

Amikor a tükörbe nézve csak az árnyékát látod korábbi önmagadnak. A belül még mindig kortalan lélek be van zárva egy múlandó testbe, és te csak nézed, hogyan szaporodik arcodon a ránc, csípődön a párna, pocakodon a tömeg…és már csak te tudod, hogy belül szép vagy.

Amikor nagyon, de nagyon szeretnél szeretni. Ölelni, kötődni, hogy legalább a társad, az utolsó mentsvárad melletted legyen. Benne bízzál, neki merj megnyílni, ő ismerhesse minden titkos zugodat. Hogy legyen. Mindegy milyen a világ, ha magatokra zárod az ajtaját és csak ti ketten vagytok, megszűnjék minden bánat és kín…és másnap reggel egyedül ébredsz.

Nos ekkor…nagyon kérlek, ekkor ne add fel! Nincs más választásod. Hagyhatod fájni az életet, a mellőzöttséget, elkeseredésedet hordozhatod az arcodon. És még az is belefér, hogy nem tudod, mit fog hozni a holnap. Fáj, persze. De szedd össze utolsó erődet és tegyél valamit magadért. Írj. Emeld föl a telefont, és beszélj valakivel. Menj el oda, ahol nem fáj annyira az élet, ülj le ott és fordítsd az arcodat a napfény felé. Nyújtsd ki a kezed.

És még valamit kell tenni: higgy! Hinni kell benne. Azt az egyet, az utolsót kérlek, ne veszítsd el!