A hét elején bejelöltük a negyedik X-et, vagyis több mint negyven nap telt el a koronavírus miatti bezárkózás kezdete óta.
Én azt tapasztalom, hogy mindenki más-más viszonyulással élte meg ezt az elmúlt időszakot, sokban függött ez attól, hogy kinek milyenek a megküzdési stratégiái, tapasztalata, környezeti helyzete. A másik megfigyelésem az, hogy akik az elején nagy elánnal vetették bele magukat a segítségadásba –tették ezt a foglalkozásuk révén, mert mondjuk segítő szakmákban dolgoznak, vagy azért, mert naiv pszichológus módjára szerettek volna lendíteni a közösségük hangulatán- mostanra elfáradtak, lelkesedésük csökkent, energiáik kifújtak. Tegnap épp egy közismert és népszerű pszichológus kollégám köszönt el a nyilvánosságtól soknapos közszolgálat után.
Tulajdonképpen érthető is ez a reakció.
Viszont egy másik jelenséget is megfigyeltem: az emberek kezdik megunni a túlélési technikák bizonyos körét: a közösségi portálokon keringő mémeket, matematikai feladványokat, napi takarítási és főzési beszámolókat, és úgy általában a jópofáskodást. (Egy gondolkodó egyszer azt írta: amikor unjuk a körülményeinket, hibát keresünk a körülöttünk lévőkben és úgy általában mindenbe belekötünk, akkor valójában magunkat unjuk, magunkkal vagyunk elégedetlenek.)
Törvényszerű jelenségről beszélek; tudtuk előre, hogy a kiszámíthatatlanság, a bezártság, a relatív tétlenség mindenképpen krízist okoz, esetleg abban lehet eltérés, hogy kinél mikor lép ez fel?
És éppen ezért fontos, hogy akik eddig tartalékolták az energiáikat és a habitusuk, saját beállítódásuk miatt kevésbé vállaltak szerepet, most beszálljanak a „védekezés” második hullámába. Nekik azért van már kicsivel nehezebb dolguk, mert sokkal árnyaltabban, érzékenyebben és körültekintőbben – ha úgy tetszik mélyebben -kell művelniük a „segítést”. Az elhasznált technikák helyett vagy mellett újakat kell bevetniük, gondolkozniuk, és aztán cselekedni is.
Olyan alapigazságokat megtalálni és hangoztatni, amik minden időben, minden körülmények között megállják a helyüket.