Mutassatok utat 

Mai világunkban nap, mint nap elkeveredünk a dolgok útvesztőjében. Rengeteg párkapcsolati krízisről hallani, a szülők bújják a szakkönyveket, mert nem tudják, hogyan neveljék a gyermekeiket. A munka világában megint csak nagy a harc: rengeteget dolgozunk stresszesen, fáradtan, a végkimerülés határán.

Az a nyugodt éden meg elveszett valahol.

Ahol még látszólag nincs is baj, ott is találunk: hiszen mindenünnen a kérdések záporoznak: elég jó vagy? ő elég jó? eleget teszel azért amiért? nem túl sok áldozatot hozol?

Van, amikor a kérdések a fejünkben szólalnak meg, és van, amikor „jóakaróink” figyelmeztetnek, hogy túl gyanútlanul éljük az életünket.

De akkor hol találjuk a kapaszkodót, ugyan honnan nyerhetnénk vissza a stabilitásunkat? Sokan elkezdenek feltáró munkát folytatni, bújják a könyveket, éjfélig szörföznek az internet lapjain, még az is előfordul, hogy segítők tucatjait keresik föl. Csak mondja meg már valaki a tutit! Csak legyen egy módszer, ami üdvösséget hoz…csak lehessen már esküdni valamire!

Azt hiszem, ebbe is bele lehet fáradni. Mert aki jól csinálja, az egyszercsak rájön: a világ valójában befoghatatlan. Minden ajtó mögött nyílik egy újabb, minden módszerre születik egy azt revidiáló nézet…

„Egész világ nem a mi birtokunk…”

Emberek, a telhetetlenség veszélyes, az elvakultság rombol!

Igenis létezik egy belső iránytű, kifejlődik egy személyes bölcsesség, ha hagyjuk. Tapasztalatokból, megfigyelésekből, türelemből. Csak valahogy a kívülről harsogó szirénhangok elnyomják a saját belső, diszkrétebb dallamainkat.

Régebben az emberek meghallották a belső üzeneteiket abban a nyugodt tempóban, amikor együtt tudtak lenni önmagukkal.

Manapság nekünk kell megteremtenünk ezeket az alkalmakat. És valójában nem azért, mert a „meditálás” mifene divattá lett. Önvédelemből. Hogy megtaláljuk magunkat.