POKOL

INFERNO

 Első ének

A sötét erdőben

Az emberélet útjának felén
    egy nagy sötétlő erdőbe jutottam,
    mivel az igaz útat nem lelém.
Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan,
    s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon:
    már rágondolva reszketek legottan.
A halál sem sokkal rosszabb, tudom.
    De hogy megértsd a Jót, mit ott találtam,
    hallanod kell, mit láttam az uton.
Akkortájt olyan álmodozva jártam:
    nem is tudom, hogyan kerültem arra,
    csak a jó útról valahogy leszálltam.
De mikor rábukkantam egy hegyaljra,
    hol véget ért a völgy, mély, mint a pince,
    melyben felébredt lelkem aggodalma,
a hegyre néztem s láttam, hogy gerince
    már a csillag fényébe öltözött,
    mely másnak drága vezetője, kincse.
Igy bátorságom kissé visszajött,
    mely távol volt szivemből teljes éjjel,
    melyet töltöttem annyi kín között.
És mint ki tengerről jött, sok veszéllyel,
    amint kiért lihegve, visszafordul,
    még egyszer a vad vízen nézni széllyel:
úgy lelkem, még remegve borzalomtul
    végignézett a kiállt úton újra,
    melyen még élve senkisem jutott túl.